Kis magyar topográfia
TÉRKÉPTORZÍTÁSOK ANNO


A Magyar Állami Földtani Intézet minap a világhálón is közzétett digitális atlaszát böngészők már sokkal jobban bízhatnak a látottakban, mint az egykori béketábor térképhasználói. 1989-ig ugyanis a legtöbb térkép torzított.

"Aki Moszkvában térkép alapján próbál eligazodni, biztosan eltéved" - hangzott a Kádár-kori flaszterbölcsesség, hiszen a Szovjetunió fővárosának utcaszerkezete és annak kartográfiai leképezése legfeljebb köszönő viszonyban volt egymással. Finomabb megoldásokkal ugyan, de Magyarországon is mindvégig folyt a kémelhárítás - oszlatja el a kételyeket Hegedüs Ábel, a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum térképtárának kutatója. Kevesen emlékeznek már, de az 1949-ben startolt padláslesöprési, hízóelkobzási terrorról elhíresült beszolgáltatási rendszer az 1:25 000 léptéknél pontosabb térképekre is vonatkozott - meséli Germuska Pál, az 1956-os Intézet történésze. "Az ország föld- és vízrajzának, településhálózatának topográfiai rajzai szovjet mintára központilag titkossá nyilváníttattak" - idézi fel a politikai okokat. 1948 és 1953 között nem is jutott nyomdafesték semmiféle terepen használható geográfiai kiadványnak, még egy árva turistavázlatnak sem.

A világégés előtt felhalmozott szaktudás így fél évtizedig parlagon maradt. Pedig a magyar szakembereket akkor magasan jegyezték nemzetközileg. Egyebek közt azért, mert a trianoni országzsugorító verdiktet követő általános leszerelés idején civilesített - egy darabig Állami Térképészeti Intézet, aztán a Pénzügyminisztérium XIII/C ügyosztálya fedőnéven, majd 1938-tól újra "bezupált" - Honvéd Térképészeti Intézet a két világháború között hajszálpontos, részletgazdag, 1:25 000, illetve 1:50 000 méretarányú turistamappákat adott ki a Kárpát-medencéről, amelyeken egy centiméter a valóságban 250, illetve 500 métert jelentett. A magyar kartográfusok felkészültségét jelzi, hogy a szovjetektől zsákmányolt, pontatlan, elnagyolt, 1:100 000 méretarányú hadászati térképekből és a saját távolsági felderítők légi felvételeiből 1943. január végére sebtében összeraktak egy 1:50 000 léptékű, a Szovjetunióban is hiánycikknek számító Don-atlaszt. Igaz, a 2. magyar hadsereg katasztrófáját - amelyre január idusán került sor - aligha akadályozta volna meg, ha hamarabb készül el.

A nem sokkal későbbi Rákosi-éra térképfrászát a szakértők a hadászati geográfiában rejlő veszélyekkel magyarázzák. Tagadhatatlan: nyomtatott topográfiai segédletek híján az ellenség csak vaktában lőhet. Csakhogy az említett beszolgáltatásokat követően kiderült, térképek nélkül ellehetetlenült a népi demokrácia építésében óhatatlanul megfáradó dolgozó osztályok tradicionális kikapcsolódási formája, a természetjárás is. Ezt viszont a szakértők szerint nem engedhette meg magának a rendszer, hiszen a világháborút megelőzően a túrázás nemcsak a cserkész- és levente-, de a szakszervezeti és munkásmozgalom tömegsportja is volt.

A margóra szorított térképészeket ezért az 1954-ben alapított Kartográfiai Vállalathoz vezényelték, ahol a dolgozó nép igényeit kielégítő "útikalauzok térképvázlatait készíthették el" - meséli Papp-Váry Árpád kartográfus egyetemi tanár, aki nem mellesleg az 1990-es években a szóban forgó cég igazgatója is volt. A könyvmellékletként megjelent, a települések vázlatrajzait és egy-két erdei utat feltüntető skiccek nem feleltek meg a háború előtti alapos turistamappákon szocializálódott, hegyen-völgyön zakatoló munkáskádereknek. 1956 tavaszán a vállalat így kénytelen volt előrukkolni első saját - a Börzsöny, a Pilis, a Mátra és a Bükk turistaútvonalait is megmutató -, politikai szempontból is korrekt térképeivel. "Ezek a domborzatot csak némi árnyékolással szemléltették, az utakat, vasutakat szögletesen megtörő vonalak ábrázolták" - emlékszik Papp-Váry a terepen történő tájékozódást inkább csak megzavaró nyomtatványokra. A félrevezetést sajátosan értelmező megoldást a civil vállalat fölött őrködő Országos Földmérési és Térképészeti Főhatóság katonai főosztálya hajtatta végre a kartográfusokkal. Szintén a katonai elhárítás írta elő, hogy a kiadványokon kizárólag a távolságok meghatározását segítő úgynevezett mértékléc szerepeljen, a méretarány feltüntetése és más, helymeghatározásra alkalmas jelölés viszont hiányozzon.

A forradalom után az országot elhagyó menekültek biztosan nem ezen szabásmintaszerű mappákat böngészve, hanem legfeljebb a háború előttről bespájzolt térképeket használva szökhettek át a nyugati határszakaszon. A Dunántúlról ugyanis csak 1958-ra készültek el - Hegedüs Ábel szerint az 1945 előtti úgynevezett polgári 25 ezresek lebutításával - az ominózus szögletesség helyett a felszíni formákat már valósághűbben követő rajzolatú, a terepformák hozzávetőleges méreteit újfent jelző szintvonalakkal kiegészített turistatérképek, amelyeken új elemként már az országhatárokat is feltüntették.

A manipulációs folyamat éceszgéberének a Kartográfia élére 1955-ben kinevezett, az 1930-as évek végén a szovjet elhárításnak Svájcban Dóra fedőnéven jelentgető szuperkémet - a mások mellett Arthur Koestlert is beszervező, egyébként geográfus végzettségű -, Radó Sándort (HVG, 1998. december 26.) tartják. Ő az 1960-as évek végén elkerült ugyan a vállalattól, de egészen 1981-es haláláig (egyéb tudományos pozíciói mellett) megtartotta befolyását a magyar kartográfiára. A katonai térképészek egyetértésével Radó mindenekelőtt olyasmiket írt elő, hogy az egymással szomszédos területek - például a Pilis és a Börzsöny - térképei véletlenül se legyenek összeilleszthetők, még a méretarányuk se legyen azonos. Volt persze egyéb aprómunka is. Például egy ösvény bal oldalán csordogáló patakot jobbra, a völgyben kígyózó turistautat pedig a domboldalra kellett biggyeszteni. A beazonosítható tereptárgyak - sziklák, tisztások - elcsúsztatása, így a pontos helymeghatározást lehetővé tevő úgynevezett háromszögelési pontok torzítása szintén e repertoár része volt.

A hamisításokhoz sokáig nem volt semmiféle központi sillabusz, de a cenzorok figyeltek - különösen a katonai összefüggésekre. "Ha tudtunkon kívül magyar vagy az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet katonai területet is jelöltünk a térképen, szóltak, mi pedig elhagytuk az objektumot jelző házcsoportot, az odavezető utakat, az így üressé vált részt pedig lefedtük, mondjuk, erdővel" - osztja meg a HVG-vel a szakmai trükkök egyikét Papp-Váry. A valóságnak megfelelő helyzetet ráadásul csak a vezérkar ismerhette: a néphadsereg alsóbb szintjein rendszeresített térképeken ugyanis nem voltak feltüntetve a szovjet, de még a magyar kaszárnyák sem. Az azért köztudott volt, hogy mondjuk a honvédségi repülőtereket a rétként, legelőként, esetleg gyümölcsösként jelzett térképterületeken érdemes keresgélni. A puhuló diktatúra katonai cenzúrájának slamposságát illusztrálandó, a hazai kartográfiai legendárium máig emlegeti azt a Kis-Balatonról már az 1980-as évek végén készült térképet, amelyen a titkos sármelléki szovjet légibázis helyén téeszszántók terültek el ugyan, ám az ezek határában húzódó vízfolyást Repülőtéri árokként tüntették fel.

Rosszabbul járt a Nógrád megyei Buják és környéke. "A bujáki vár, illetve a szomszédos Jobbágyi község határában 1952-re megépült, a hegy gyomrába telepített, lőszert is előállító Andezit Művek miatt a környék titkos katonai terület volt" - mondja Germuska. Az alig pár évig működő üzemről, illetve a raktárként is funkcionáló katonai objektumokról a helyiek is csak pletykákat terjesztettek, a Kartográfiai Vállalat szerkesztőihez pedig azok sem jutottak el. Így történt, hogy a nógrádi Cserhát hegységről az 1979-ben elkészített térkép első példányain még a turistaút is átvezetett az ominózus területen. A következő kiadásban azonban már, mintegy véletlenül, a jelmagyarázat és egy melléktérképnek nevezett nagyítás takarta ki Bujákot és Jobbágyit.

A célzott újrarajzoltatás, javítgatás helyett a katonai cenzorok sokszor csak azzal a megjegyzéssel dobták vissza az engedélyeztetésre - 1989-ig kötelezően - benyújtott térképtervet, hogy az túl pontos. Ez esetben az 1970-es évekig a térképszerkesztőre volt bízva, hogy mit csinál. Ezeket a terheket vették le az NDK-s geográfusok a magyar - és más béketáborbeli - kollégáik válláról, amikor 1969-ben a szocialista országok katonai és polgári térképészeti szervezeteinek szófiai konferenciáján az 1:2 500 000 méretarányú, a földrajzi szélességi és hosszúsági fokolást is elhagyó szovjet szabványnál látszólag felhasználóbarátabb, 1:200 000 léptékű országtérképpel álltak elő. Ez ráadásul Papp-Váry szerint gyanúsan tökéletes volt: sehol semmi nyoma nem látszott a simlinek. Az egy évvel később a magyar kartográfusokkal is megosztott recept a következő volt: végy egy minden szempontból helyes, vagyis hadi célú térképet, vágd fel apró darabokra; az így kapott részeket helyezd rá a légi fényképek torzításainak helyreállításához használt, a repülőgép vízszintestől eltérő dőlésszögeit leutánzó dönthető asztalra, majd a helyes szelvényeket hol jobbra, hol balra billentve vetítsd rá az elkészíteni kívánt térképre. Ez alapján garantált volt a mérnöki pontosságú torzítás.

A keletnémet módszer magyarországi becikkelyezésére 1973 őszén került sor. A Kartográfiai Vállalat számára - ekkor már a mezőgazdasági tárca cégeként - miniszteri rendelet írta elő, hogy a térképek előállításáról a polgári és katonai szolgálatok közösen döntenek. A torzítás mikéntje a civilek számára azonban továbbra is titok maradt. A bevezetés körüli totojázás közben viszont 1972-ben alaposan elkalandozhatott a cenzorok figyelme. Az akkor kiadott magyar autó-atlasz máig felderítetlen könnyelműség következtében torzítatlan maradt. A kartográfusok és a katonai vezetők szerencséjére az akár hadműveleti célokra is tökéletes térkép pár ezer példányban készült csak el, az egyszeri autósok meg amúgy is azt hitték: ez is csak annyit ér, mint a többi.

VAJNA TAMÁS
Enjoy the site? All donations are appreciated

Free Text Host is brought to you by Dagon Design
This site contains no adware, spyware, or popups
Questions? Comments?     Privacy Policy     Report abuse here